okorfos * N a p l ó m

Erőm - az nincs.

Írnék, írnék - az ihlet az megvan; a gondolataim a helyén, de azok ott is maradnak az idő hiányában és annak következtében semmisülnek meg, végleg.

Fárasztóak ezek a hideg napok és amikor nem is tanulok, akkor is inkább B.-vel vagyok és lustulok bele a világba. Elveszettnek érzem magam teljesen, mintha minden kicsúszna a kezeim közül, de nem is akarom megtartani őket. Szétdobálnám az összes emléket, az összes bambulásra késztető fojtó képzelgést - néha inkább egyedül kéne lennem és picit elgondolkoznom azon, hogy mit is akarok. Elvégre jogom van rossz döntéseket is hozni, nem? Ha elszúrom, akkor még helyrepofozhatom, ugye? Egyszerűen csak lebegni akarok, ami azért nem túl jó előjel így majd' két hónappal az érettségim előtt. Bioszból emelteznék, amire egy betűt nem készültem jelenleg, minden más miatt. Ott a töri, a matek, az irodalom is ott lenne - ofő pénteken már a megműtött és varrattalanított térdével jelent meg az iskolában - no, és az angol is, amitől azért talán a legkevésbé félek, de készülni kéne arra is.

Egyszóval, a dolgoknak meglenne a rendjük; el is vannak tervezve szépen, gondosan, de csak függnek a levegőben, mert szuszogni próbálok, ha már a levegővétel gondolata is feledésbe merülhetne.

Talán a legnagyobb falat most az érettségi, de gondot okoz azért az is, hogy van egy kapcsolatom. Nem vagyok ilyen téren valami kitárulkozó ember, nehezen osztom meg magam és a gondolataim - ezzel az izével is csak fejleszteni próbálom magam - és a másik fél részéről is ezt tapasztalom. Vannak dolgok, amiket ki kéne mondanom, de csak halogatom, csak húzom. Könnyebb lehetne, de nekem semmi sem elég. Telhetetlenség - és képtelen vagyok magamon segíteni - akkor hogyan is várhatnám, hogy majd más megért, ha nekem sem megy. Kapaszkodok csak - a különbség a nyárhoz képest annyi, hogy többé már nem a semmibe/senkibe, hanem valakibe... nem is akárkibe kapaszkodok/kapaszkodnék. De vajon ő meddig bírja?

A jövő kilátástalan - de ki is akar itt kilátni? Csak elbújni akarok. Védjen meg valaki! Még gyenge vagyok és gőzöm sincs mi lesz velem, ha lesz egyáltalán valami. Kikerülök a "nagyvilágba"? Ott? Ott majd eléldegélek? Hogyan birkózom meg majd a felelősséggel és azzal, hogy egyáltalán magamat életben tartsam? Hogyan lehetnék támasza valakinek, amikor a saját súlyom alatt roppannak össze a térdeim? Egyelőre minden csak egy nagy kérdőjel és továbbra is csak túléljük és nem megéljük a napokat - arra a szintre kéne már eljutni.

Ti hogy bírjátok? Készültök már az érettségire? Mennyire visel meg a gondolata? Hova tovább? Egyedül vagy valakivel költözöl?

Én már csak rosszat álmodok - ha álmodok - de akkor is inkább mennék oda vissza, minthogy felkeljek és elinduljak ezen a szúrágta függőhídon. Az ágyam nyújt valamiféle biztonságot - aztán pár sms megvéd a rossz álmoktól is. Csak könnyebbé teszi az életem. Csak szeressen még, amég el nem múlik ez a borzalmasságom. Aztán boldoggá tudnám tenni - azt hiszem - persze próbálkozom.

Mindenki fél, akinek olyasvalami/ki "van a birtokában" (Mert, ugye semmit és senkit sem birtokolhatunk - a tárgyak minket birtokolnak, az emberek pedig szabadok - ezt sose feledd!), ami másnak is kéne...

Valahogy minden kapcsolatom eljut arra a szintre, hogy egymás mellett futunk - és ezt most szó szerint kell érteni.

Lusta dögök vagyunk mindannyian és én szeretek magam mellé hozzám hasonlóan lusta dögöket "választani", hogy aztán együtt lusta dögözhessünk és együtt loholhassunk az utolsó busz/vonat/repülő/léghajó és miegymás után.

Nyavalyogtam, hogy az előző hetem borzalmas volt, mert egy levegővételnyi időm sem maradt másra a tanulás mellett. Nos, ez a hét volt a totális ellentét - semmit sem csináltam. Azaz, hogy csináltam, de semmi tanulással kapcsolatos hacacárét, miközben azért mégiscsak közeleg az érettségi, ami miatt - talán mindenki nevében beszélhetek, ha azt mondom, hogy - totál be vagyunk szarva. Persze az idegeimen és a könnyeken az arcomon mindez meglátszik, de különösebb bűntudat nélkül töltöttem majd' minden délutánomat/estémet B.-vel. Fetrengünk, alszunk, beszélgetünk, bújunk, szeretünk. És persze lusta dögök vagyunk és a loholást ki ne hagyjam.

A jövő hét minden szempontból kínszenvedés lesz, ugyanis az osztályfőnökünk - egyben magyartanárunk - elvesztette az irányítását a térde fölött és műteni kellett. Egy hét magyar óra nélkül, ami valljuk be, nem valami előnyös az érettségi és a töritanár szempontjából, aki minden eshetőséget megragadva, szemérmetlenül csap le a lyukas óráinkra. (De legalább a jövő heti Radnóti esszé elmarad.) Kedden matek tz, szerdán II. vh.-s töri dolgozat és embertan felelés bioszfakton - ezek mellett legyen az embernek élete és ne hanyagolja el azokat, akiket szeret.

Na, meg azért kicsit bűntudatom van már az írás hanyagolása miatt is. Persze, amint lelohad ez az időszak újra minden napos, lelkes publikáló leszek és részt veszek a közösség építésében. De ez már a jövő zenéje...

Rég jártam már erre. Most próbálom keresni a kifogásokat, de nem is igazán kell.

Ez a hét valami borzadály volt és senkinek sem kívánok hasonlót. Tudtam előre; számíthattam minden egyes buktatóra és akadályra. Már a múlt hétvégén elkezdtem készülődni a különböző megmérettetésekre, hogy bírjam szuflával, de nem nagyon segített az sem, hogy időben nekiláttam a dolgoknak.

Ez a hét a töri próbaérettségi hete volt - hasonlót már műveltünk év elején, de akkor több időnk volt készülni, mivel még nem nagyon írtunk dolgozatokat. Akkor minél előbb igyekeztem átesni a "szülésen"; hamar tudjuk le a dolgokat, hogy azután békességben és nyugalomban készülődhessünk a többi próbatételre. Ez most nem így alakult. Keddre már be volt iktatva egy matek tz (ismétlés és több, igazán nehéz témakör), szerdára egy biosz faktos felelés táplálkozás és légzés témakörben, majd péntekre helyeztük az én töri időpontomat. Az összes nagyon fontos, nem lehet szelektálni és sorrendet felállítani. Szombat-vasárnap a töri és a matek fölött ültem, és csak kedd este foglalkoztam a biológiával - egyébként kedden, alap-órán is le lettem szidva, hogy nem igazán készülünk a sima biosz órára. Persze ez engem is idegesít, de valamiféle fontossági sorrend mégis kialakult. Minden napra három töritétel és ismétlés - mennie kell.

Szóval az egész hetem görcsös készülődéssel telt, elhanyagolva ennek hatására azokat, akik fontosak a számomra - és persze az írást. Ideges voltam, többször sírva is fakadtam; egyedül éreztem magam; sorra lebetegedtek a barátaim, akik miatt elviselhetőbb lenne az iskola ténye. A hét végére szépen lassan egyedül maradtam, de biztosan kijelenthetem, hogy a törin legalább túl vagyok - 80% és már magabiztosabb voltam, mint év elején, egyedül a feladat összerakása okozott problémát, amiről be kell vallanom, hogy el sem olvastam rendesen. Egyébként, most nem a százalékra hajtottam, hanem az ötösre - az pedig megvan. Szóval, vége. Pihenek! Kikészített!

A kiskutyámhoz minden délután siettem haza, nehogy megfázzon szegénykém és ő minden egyes délután ugyanúgy örült nekem. Foglalkoztam vele kicsit, az ölemben aludt és minduntalan megnyugodott, hogy nem hagyjuk egyedül - a hétvége talán könnyebb lesz neki.

Múlt hét pénteken voltam a Semmelweis ETK-n és meghallgattam a gyógytornász szakirány előadójának prezentációját. Fruzsival mentünk, Fanni elkísért minket és 9-ig is csak azért maradtunk, hogy az igazolásainkhoz hozzájuthassunk. A Westendbe vezetett az utunk és a buszra várakozva ott ütöttük el az időnket.

Remélem nektek kellemesebb hetetek volt! Igyekszem pótolni az elolvasatlan bejegyzéseket. :)

Szerda volt. Már túl voltam a napi megbolonduláson, a szünetekben eluralkodó végső elidegenedésen és egy sültkrumplis ebéden. [A sült krumplit eredetileg külön írják, de szerintem az túl bénán mutat, főleg ebben az esetben.] Kínlódás, az volt, de nagy boldogságomra elmaradt a harmadik biosz fakt - és idén ez lett volna az utolsó nyolcadik órás szerdám. Kivirultam és megölelgettem a tanárt - annak ellenére, hogy a szerintem nem is olyan rossz esszémre egyest adott. Ennek is meg kellett történnie - bioszból egyes, gimnáziumi tanulmányaim során először. Nesze neked!

Hiába maradt el a nyolcadik, kissé megfáradtan értem haza és hasítottam a konyhai nagy késsel egy darabot a nagy, piros trapista sajtból - az ujjammal együtt. Felszisszentem és körbe-körbe ugrándoztam kíváncsian várva, hogy mikor buggyannak elő az első vörös cseppecskék, de csak nem jöttek. Túl mély, még nem értek fel a kis drágák. Aztán csak úgy csorgott és el sem állt. A hidegben való biciklizés még külön jót tett a szöveteimnek és hazafelé már úgy nézett ki a kezem, mintha valami sátánista módjára kibeleztem volna vele valakit. Ó, igen, de legalább anyu foglalkozott velem kicsit és bekötözte.

B. vel elnyammogtunk egy fél kakaóscsigán [ezt megint külön kéne írni], aztán felosontunk a szobámba és megszeretgettük egymást. Régen éreztem ilyen jól magam valakivel. Régen éreztem azt, hogy ölelni akarom; hogy bújni akarok; hogy egyre nagyobb felülettel akarok hozzáérni és csak egyszerűen... akarom.

Helyes; és akit én szeretek [Leírtam.], azt még szebbnek látom. Pont a párnáim közé illett. Tökéletesen mutat az ágyamban; mintha csak oda teremtették volna. Kis édes; remélem sokáig velem marad.

A mesémet valahol a péntek este környékén hagytam abba, így onnan is folytatnám. Még ha nem is történt annyi érdemleges pillanat, azért párat mégis kiemelnék, hogy legyen mire emlékezni.

Szombaton volt Ágnes nap, és mivel történetesen az osztály sámánja ezt a nevet viseli, így szerveztünk egy kis összeröffenést szombatra. A lányok fenn voltak az Education és estefelé értek haza onnan. Engem is hívtak, de úgy gondoltam, hogy a fennálló viszonyokban senki sem tud nekem semmi felemelőt és hasznosat mondani, amiért érdemes lenne egy órát utaznom és több ezer forintot és tanulásra fordítható időt kidobnom.

Történt tehát, hogy szombaton reggel arra ébredtem, hogy látogatóba érkezik Teodor, a kiskutya, aki szombattól már végérvényesen itt fog lakni. Lehet rólam tudni, hogy egy "pasi" miatt sem vagyok hajlandó korábban kelni, de most kivételt tettünk - azt hiszem, hogy szerelmes vagyok - még akkor is, ha a maradék délelőttömet a kerítésre való tyúkháló szerelésével töltöttem és egy kutyaházat is be kellett szerezni.

A délután folyamán tanultam, majd készülődtem az estére és busszal a lányok elé is mentem. Timi apukája vitt tovább minket Ágiékhoz, ahol sütit markoltunk fel, majd Zita irányába indultunk és ott én be lettem dobva a csomagtartóba - önszántamból. Túl sokan voltunk; nem volt elég hely én meg pontosan beleillek a hatalmas és új csomagtartóba - persze cipő nélkül.

Fruzsiéknál ettünk gyümölcssalátát, melegszendvicset - amivel hólyagosra égettem a számat - és persze sütit is. Megnéztük a Hétmérföldes szerelem című filmet,

majd a Shrek - akárhány - következett. Ágit felköszöntöttük; tőlem egy baglyos fülbevalót kapott pár csokival egy tenyérnyi kis szatyorkába, a többiektől pólót, körömlakkokat, telefontartót. Egész kellemes kis este volt és még a maradék Sommerby-t is megittuk.

A vasárnapom tanulással telt, ahogy az egész hétfőm is - na jó, voltam tegnap vendégségben is egy órára, mert keresztapámnak szülinapja volt és a hétfői tesin aerobikoztunk is egy vendégelőadónak köszönhetően. Túl vagyok a hétfői töri és biosz tz-n, valamint a keddi filozófia és irodalom dolgozaton. Jöhet a szerdára való készülés!

Szerintem ezt páran átérzitek...

Érdekes, hogy mennyire meglepődnek azon az emberek, ha valaki nem hozzátartozó és segíteni akar.

Éppen a B.-vel való fagyoskodásom után, mikor hazaindultam már közel a házhoz láttam, hogy a járdán fekszik egy ember. Megálltam és megkérdeztem, hogy kell-e segítség. Azt felelte, hogy kell és nagyon megköszönné, így hát eldobtam Józsit (a biciklimet) és odasiettem az emberkénkhez. Minden erőmmel megpróbáltam felfelé húzni, de se nagy nem vagyok, se erős és a bácsi sem nagyon könnyítette meg a helyzetem. Láttam, hogy a presszó előtt pár ember áll, így odakiáltottam nekik, hogy segítségre lenne szükségem. Csak felállítani szerettem volna, azt mondta éppen hazafelé tart és nagyon rosszul van. [Hozzátette még, hogy szeret és köszöni.]

Rendőrök jöttek segíteni, akik a mentőt akarták kihívni, bizonygatva nekem azt, hogy ha felállítjuk ugyanúgy el fog esni, mert ők már láttak ilyet. Azért a kedvemért megpróbálták, de tényleg nem lett semmi eredménye...

Ők ismerik; hajléktalan. De vagy háromszor megkérdezték, hogy a hozzátartozója vagyok-e.

Nem, Uram, csak segíteni szeretnék...

Tegnap előtt B. kicsit szomorkásabb hangulatban volt és én egyáltalán nem értettem, hogy mi a gond. Oké, hogy egy nappal előtte még én nyivákoltam, hogy nem találkoztunk és, hogy nem is szeretne velem... de nem gondoltam volna, hogy esetleg én is hiányozhatok neki - most sem mondanám biztosra.

Esett az eső és az volt a baj, hogy vizes a padunk. Vettem a lapot és biztosítottam róla, hogy "jól van, rendet rakok a szobámban".

Nekem nagy lépés, hogy valakit beengedjek jobban a személyes terembe. Nagy lépcső bemutatni a szüleimnek (bár anyuval már találkozott egy mondat erejéig a szalagavató főpróbáján és apuval is szívott egy levegőt, amikor szilveszterkor kivitt minket Kadafalvára), és innentől már nehezebben viselném el, ha külön válnának az útjaink. A legutóbbi eset után kicsit óvatosabb vagyok, nehezen mondom ki az érzéseim és nem is mindig tudok annyira felszabadultan azt tenni vele, amit akarok, mert mi van ha ő mégse... ha ő nem annyira... ha ő...

Úgy tartják, hogy az őszinte embernek nem kéne, hogy nehezére essen, hogy kimondja azt a bizonyos "sz" betűs szót; másfelől hallottam azt is, hogy akinek nehezen megy, az már bizony megtapasztalt az élet csúnya dolgai közül egyet biztosan. Én azért sem dobálom mindig hozzá, mert ő sem mondja csak úgy minden levegővétel után. Valahogy egyszerűbben mondanám ki, ha ő is kimondaná gyakrabban - persze kivételek mindig vannak.

Róla tudom, hogy átélt már - nem is olyan régen - egy megcsalásos szakítást, így biztosan nehezére esik megbírni az emberben, de azért nekem sem egyszerű a múltam... Féllek szeretni.

Szóval, tegnap előtt kis hezitálás után elindultunk a sötét utcákon át és betévedtünk a mi kis házikónkba. Gyors köszönés és már suhantunk is fel a szobámig. Egy picit külső szemmel tekintettem én is a kis zugomra és rá kellett jönnöm, hogy nem biztos, hogy megnyerő a sok verse és mondókás könyv a polcomon; az üvegfestékek az ajtóm ablakán és a csillagos éjjeli lámpám sem a "legfelnőttesebb". No nem baj, azért én vagyok és még a rajzaimat is megmutogattam. Sok érdekes dolgot nem lehet találni a szobámban, én is csak aludni és tanulni járok oda.

Itthon mindig kicsit feszültebb vagyok, ha van velem valaki (és nem lány) és ez pontosan így volt most is. Apu kis idő után beült a szobám elé gépezni és szerintem nagyon ciki lett volna pont ilyenkor becsukni az ajtót. Amúgy sem szeretek itthon lenni senkivel és ez még akadály lehet több szempontból is...

A buszt persze majdnem lekéstük és kicsit az ájulás határán is voltam már az este végére. 

A lényeg az, hogy még egy lépéssel közelebb van hozzám és ezek után még inkább fog majd hiányozni. Azt pedig nem gondolom, hogy én valaha is be leszek mutatva a szüleinek vagy a macskájának - messzebb lakik és egy lányt se vitt még haza.

Ez a hét - ahogy minden bizonnyal mások számára is - nekem is kimerítő volt, ezért hanyagoltam az írást. Unalmas hétköznapok követték egymást és a felsőoktatást illetően is ugyanúgy kétségbe vagyunk esve, ahogyan eddig.

[A fél pont híján 5-ös matek dolgozatom csak a cseresznye a tortának a habján.]

Pár osztálytársam ma felment Budapestre meglátogatni az Educatio kiállítást, de egy videón kívül egyelőre többet még én sem tudok:

Délután a közös kis csoportunkba még számos bizonytalanságot megerősítő cikket dobáltak és mivel tudom, hogy páran érdekeltek vagytok a témában, így gondoltam megosztom veletek is: (kattints a szürkére!)

Itthon kell majd dolgoznod, ha államilag támogatott diplomát kapsz

A felsőoktatás finanszírozása és stb.

Remélem segítettem!

Valahol ott hagytam abba még annak idején, hogy volt az a szombat, aminek a részletei mára már teljesen kitisztultak és bevéshetőek a momentumok az "emlékkönyvbe".

Ahogy B.-vel elváltunk a színesen világító ködben, már elő is kaptam a telefonom és kerestem nagy műgonddal Fruzsi számát. Egy már kissé fellazult hang szólt át és biztosított róla, hogy kijön elém és visszakísér. Egyedül érezhette magát - nem csak azért, mert ő nem ivott annyit, mint a többiek.

Beléptünk a már egyáltalán nem füstös helyre, ahol azért a falak még át voltak itatva cigaretta szaggal, így a hangulat a szokásos, kocsmai volt. Lehámoztam a testemre fagyott ruhadarabjaimat és széles vigyorral az arcomon üdvözöltem minden ismerős, kevésbé ismerős és ismeretlen arcot. Ági és Zs. bamba arcszerkezettel, de annál nagyobb örömmel támadtak le és közölték - mindennemű diszkréció nélkül -, hogy itt van Toma.

[Toma az én sulis "szerelmem", akit 2 évig epedezve, szó nélkül bámultam a 103-as terem karzatáról. Az a gyönyörű, hosszú haj; az a szigorú tekintet; a vaskos, bakancsos léptek; a fémek a fülében és az arcán. Egy szó, mint száz: sosem mertem volna egy szót sem intézni felé.]

Persze a lányok már kissé labilis állapotban voltak és a nagy kurjongatás közepette nem vették észre, hogy alig 5 m-re áll tőlünk. Nem zavartattam magam - úgy voltam vele, hogy még millió másik "Toma" is lehet a városban és nem kell feltétlen magára vennie az eseményeket; mindemellett - egy talán boldognak mondható - párkapcsolatban élek (vagy mi). Azért a sokadik hangos kijelentés után magammal rángattam Ágit a női mosdóba (persze egyenest a férfibe ment volna) és szembeállítottam a tényekkel. Persze, hogy nem haragudtam rá - nem is tudnék - de azért hagyja abba.

A kis érdekes beszélgetések után lecsúszott egy kis pálinka, jim beam és valami karácsony ízű lötty is - a többit magamnak sem merem bevallani. Mindezek mellé azért lekísértem két zsíros kenyeret is, így nem volt vészes a helyzet. Zsíros kenyeret utoljára általános iskolában ettem egy kiadós jégkorcsolyázás után, úgyhogy éppen itt volt az ideje. A hagymákat leoperáltam és mindig találtam valakit, aki szívesen fogadta a kis zöldségdarabkákat. Gergő hányt. Zs. egy újabb, nála ismét 2 évvel fiatalabb sráccal kavart.

Ami engem illet, összefutottam a "fél-ismerőseimmel", akiktől Szilveszterkor is telefontöltőt csempésztem volna. Még a 3 évvel ezelőtti Szabadszállási Amatőr Rockfesztiválról ismerem őket - már amennyire nagy ismeretségnek számít, ha két-három szót vált az ember valakivel. Én mindenkire emlékszek: a nevükre, a hajuk színére, az öltözékükre, a sátrukra, a stílusukra és ők is nyilván emlékeznek rám, habár a feltűnést elkerülve minden egyes alkalommal rákérdeznek, hogy Kriszti-e a nevem. Szóval ők is ott voltak. Már kicsit felnőttebbek, húsosabbak, nem olyan cingár punkgyerekek, mint anno. Talán rájuk is hatott az alkohol - vagy ki tudja, de - a nevemet kiabálták a másik teremből vagy fél órán át. [A két terem között egy kis ablak (inkább lyuk) nyújtott rálátást az asztalukra és minduntalan átvigyorogtak.] Reagáltam, kérdeztem, hogy mit szeretnének, míg végül meguntam és az ablakon keresztül rendeltem tőlük két sajtburgert és egy sültkrumplit - azt hiszem, szerettem volna vicces lenni.

Beszélni akartak velem és már át is jöttek, hogy közöljék, hogy a leghelyesebb barátjuk rám van izgulva és menjek már át vele beszélni. Konstatáltam a helyzet bizonytalanságát és megállapítottam, hogy "nem, nem akar velem beszélni". Persze nem hagyták abba a macerálkodást és a srácnak is nagyon jól esett, hogy emlékeztem a három évvel ezelőtti zöld-kék tarajára. Fruzsi rájuk ripakodott; közölte, hogy barátom van és józan vagyok, valamint mindenre emlékszem, ezért ne örüljenek. A srác kicsit lelombozva bújt vissza az ablak túloldalára, míg a barátai valami szemetet vágtak az asztalunkra. Elkezdődött a hidegháború. Átdobtam műanyag poharakat, szalvétát, taknyos papírzsepit. A túloldalról kabátok és sapkák is jöttek. [Az este folyamán még ukránul is szerelmet vallottak nekünk.]

Már éjfél előtt hazaindultam. "Valami Ricsi" és Fruzsi elkísértek a biciklimhez és segítettek kiszabadítani a 3 lánc fogságából. Átfagyva, kicsit zsibbadtan értem haza, de kellett már egy ilyen este is.

Na, meg lett örökítve ez a kis csöppség is.

Történt tehát, hogy még péntek este egy kicsit összekaptunk - vagy fogalmam sincs minek nevezzem az ilyen kis zördüléseket - talán hagyomány lesz belőle. Nem szereti a pókokat, aztán én kétszer is valami kicsit bántót reagáltam, visszavágva a korábbi "mit tudsz te?!" kijelentésére és még kommentátorkodtam a pók hollétét illetően, mire megszökött. Na ne már! Teljesen felhúztam magam azon, hogy így kell reagálni egy szerencsétlen kis semmire, én meg még azon aggódom, hogy vajon szeret-e. Ilyet szerintem nem csinálunk azzal, akit "szeretünk". Szóval, amúgy is elég bénán aludtam a héten, nem ment a pihenés, de ez még rátett egy lapáttal. Nem aludtam az éjjel és hatkor úgy döntöttem, hogy felkelek. 8-ra úgyis hivatalos voltam a "körmöshöz".

Rettentő szél fújt és a 3 keksznyi energiámból nem igen futotta, hogy felülkerekedjek rajta. Végül csak odaértem, időpontot kértem a fodrásztól tesómnak és vártam egy olyan 10 percet Vikire. Nem sokat tudunk beszélgetni, kicsit más az érdeklődési körünk, de azért próbálkoztam a beesett, karikás, falatnyi kis szemeimmel. Nem szoktam tervezni, mert úgy is keresztbe húzzák a számításaimat. Az elképzelésem az volt, hogy valami egyszerű, fekete végű körmöm lesz, hát nem vagyok én olyan hivalkodó személyiség és amúgy is valami kis szolidat szerettem volna. Anyu pedig még éjszaka - az utolsó pillanatban - közölte, hogy márpedig ez neki nem tetszik és az csúnya, ha sötét, így lila se legyen. Rendben; lesz, amilyen lesz... és nagyjából ráhagytam az egészet Vikire. A végeredmény egészen tetszett, még kis akril virágokat is kaptam a gyűrűsujjaimra. Finom, természetes és a saját karmaim vannak alatta - pont jó.

Hazaértem és nem sokkal később már meg is érkezett Teo(dor), a kiskutya, akit megkaphatnánk, ha apu nem lenne annyira ellene. Édes kis kutyus, vacogott a hónom alatt - a kabátom belsejébe rejtettem és az előtérben játszottunk vele. Világító, csodálatos kis kék szemei vannak és pihe-puha bundája. Szerelmes lettem - első látásra. Aztán még el is szundított az ölemben a kis drága - engem választott. Persze, kitudja, hogy meglágyul-e édesapám szíve...

A délután persze hamar elment várakozással és tanulás nélkül. 3 óra körül úgy döntöttem, hogy megpróbálok aludni, de csak 18 percig tudtak nélkülözni, így nem sikerült a kis tervem.

Mint már múltkor említettem, a szombati program "kocsmázásban" merült volna ki, így biciklivel szándékoztam meghódítani a világot. Édesapám 3 zárat dobott a nyakamba és még villogó kis lámpát is akasztott rám. Viccesen nézhettem ki, így nevetve érkeztem meg B.-hez az állomásra és kértem a segítségét abban, hogy szabadítson meg ettől a sok "cucctól". Röpke 10 percnyi szenvedés után csak sikerült kikötni a taxiállomás mellé a biciklimet, majd a fagyoskodás mellett döntöttünk. A hideg belőlem mindig nagyobb adag szeretetet vált ki...

Az este további része folyt. köv.